Ismét megmondták a magukét!

A XXIV. Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny járási fordulójára került sor 2015. február 23-án a Szenczi Molnár Albert Alapiskolában. A járás iskoláiból – Szenc, Fél, Réte, Hegysúr – 66 versenyző vett részt az I.,II.,III.,IV. kategóriákban. A mezőny erős volt, ezért a zsűrinek nehéz volt a feladata, az I.,II: és III. kategóriában több első, második és harmadik helyezést adott ki. Ezek a versenyzők továbbjutottak az országos elődöntőbe – összesen 29-en – ebből :15-en a szenci, 9-en a féli és 1 diák a rétei alapiskolából, valamint 4 diák a szenci középiskolából. A versenyzők jutalma: Emléklap és Puss Kornélia keramikus által készített tárgy, valamint a továbbjutók könyvjutalomban részesültek.

Fotók ITT!

Szívet melengető ünnepség a zord galántai télben

Kölcsey Ferencnek Csanaky Eleonóra előadóművész által tolmácsolt Himnuszával (időközben nemzeti imánkká vált versével) kezdődött a magyar kultúra napjának ünnepsége 2015. január 25-én Galántán. A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok Országos Tanácsa egy 2008-as országos tanácsi döntés értelmében (egyébként ekkor volt a magyar kultúra napjának első, Csemadok által rendezett ünnepsége) 2009 óta a jeles  napon adja át a Csemadok  Életmű Díjat (kezdetben Életfa Díjat, ezért van jelen az életfa a domborművön) az arra érdemes Csemadok tagoknak. Tavaly már bővült az elismerések, kitüntetések sora a Csemadok Közművelődési Díjjal és a Gyurcsó István-díjjal.

Az ünnepséget Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke nyitotta meg, majd Haraszti Attila, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese tolmácsolta az időjárási viszonyok miatt távolmaradó Potápi Árpád János államtitkár ünnepi beszédét. Az ünnepi műsorban közreműködtek: Szeredy Krisztina, Csanaky Eleonóra, Bognár Hajnalka, Ternóczky István, a nemeskosúti Berkenye Táncegyüttes és  a Peredi Nőikar.

A Csemadok Életmű Díjat 2015-ben Balogh Csaba (karnagy, Galánta), Mitro László (művelődésszervező, Abaújszina), Varga László (tanár, művelődésszervező, Nagymegyer), Vas Ottó (tanár, előadóművész, Ipolyság) és Záhorszky Elemér (színész, rendező, Érsekújvár) vehették át a Csemadok elnökétől, Bárdos Gyulától és alelnökeitől, Köteles Lászlótól, Balogh Gábortól és Mézes Rudolftól. Az emlékplakett alkotója Kutak Adriannak ipolysági keramikusművész. A kitünetetteket Berényi Margit, Csoltkó Jenő, Kovács László, Pálinkás Tibor és Stirber Lajos méltatták.

A Csemadok Közművelődési Díjat az idén Dávid Mihály párkányi pedagógus, művelődésszervező, Pál Gabriella és Pál Csaba nagybalogi művelődésszervezők, Srejner Tibor diószegi rendező és Patócs Lajos hodosi citerás, népművész kapták. A díjazottak Varga Lajos Somorján élő képzőművész grafikáit vehették át.

A Gyurcsó István-díj (Nagy Zoltán képzőművész alkotása) kitüntetettje 2015-ben Ripcsu Rudolf a Csemadok Tőketerebesi Területi Választmányának egykori titkára lett.

Köszönjük munkájukat és gratulálunk a kitüntetetteknek.

Az eseményről készült fotóriport megtekinthető ITT és ITT!

OT – Nagyfödémes és Jóka

Magyar Kultúra Napja

Galánta 2015.01.25.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Felvidéki Magyar Nemzettársaim! Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Mindnyájukat Magyarország Kormánya nevében a Magyar Kultúra Napjának felvidéki központi ünnepségen, Galántán, a közjogi határon túl, de a nemzet határain belül. Kodály Zoltán mátyusföldi hazalátogatásáról így vallott: ”Eljöttem Galántára, tovatűnt gyermekkorom színhelyére, egy szerénynek ígérkező, de kedves falusi dalosünnepre. És íme, úgy jártam, mint a
bibliai Saul, aki elindult, hogy megkeresse elveszett jószágát, és egy országot talált helyette. Én is egy országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán. Ez a tenger éneklő fiú és leány a mi szebb és igazabb jövőnk, a mi magyarabb magyarságunk. A magyar lélek és Ma Galántán a fáklyavívő Csemadokkal, az egész felvidéki magyar nemzetrész nevében, de a teljes magyar nemzet ünnepén azért jöttünk össze, hogy felvonjuk a piros-fehér-zöld zászlót, hogy kimondjuk
önmagunk és magyar közösségünk számára: fontos a magyarságunk, fontos az anyanyelvünk, fontos a kultúránk! Felelősek vagyunk a magyar közösségünkért, és megerősítjük magunkban, hogy a nemzetünk tagjaira odafigyelünk. Így, együtt vagyunk egy nemzet!

Közel kétszáz évvel ezelőtt január 22-én a pozsonyi országgyűlés egyik tagja magyar érzésekkel a szívében, magyar gondolatokkal a fejében megírta a nemzetünk Himnuszát. A különleges sorokat, amelyben múltunkat megfogalmazva, a Gondviselőhöz fohászkodva fordulunk a jövő felé. Azóta Kölcsey Ferenc verssoraival fejezzük ki együvé tartozásunkat minden számunkra fontos alkalommal. A krisztusi korban, harminchárom évesen Himnuszt szerző költő a
magyar nép zivataros századairól hitét megőrizve szól. Bizalommal kéri a Teremtőt: „Isten áldd meg a magyart!” A hitre, a magyarságtudatra, amely tovább vezet minket ma ugyanígy, vagy még inkább szükségünk A családot, közösséget érő megpróbáltatásokkal kapcsolatban Pál Ferenc atya egyik előadásában a földrengésálló házak példájával a rugalmas problémamegoldásra hívta fel a figyelmet. Amint ezek a házak, a közösségek is a változások rugalmas lekövetésével tudják megőrizni stabilitásukat, épségüket. A rugalmasságunk abban áll, hogy a kihívásnak megfelelő válaszokat meg tudjuk adni. A rugalmasság, nehogy félre értse bárki is: nem az önfeladást jelenti, hanem, hogy az aktuális kihívással szemben megtaláljuk a megoldást, hogy megmaradhassunk azoknak, akik vagyunk, hogy megvédjük magyar közösségeinket, magyar értékeinket.  A magyarság ereje, a magyarság hűsége. A felvidéki magyarok ennek tanúságát számtalanszor bizonyították már. A csehországi deportált családok tízezrei hazatértek szülőföldjükre, Felvidékre. A reszlovakizációt elszenvedő megálazott magyar családok százezrei ismét magyarnak vallották magukat. A háború után bezárt magyar
iskolákat újra kinyitották. A magyar kultúra őrlángjainak fényét a Csemadok csoportjai újra felélesztették. Kodály ezért térhetett örömmel A huszadik század kemény kihívásaira a felvidéki magyarság példamutatóan, hűséggel és emberiséggel válaszolt. Az egész nemzet megbecsüléssel adózik ezen tettekért. Esterházy János, a közeli Nyitraújlak szülöttje, akit testben legyőzhettek, de szelleme ma is példát mutat mindannyiunk számára, így vall a hűségéről: „Gyökereim oly
mélyen kötnek ide, hogy nem tudnék idegenben élni. Ott felfalna a honvágy, és elveszteném erkölcsi egyensúlyomat, annyira, hogy már nem tudnám szolgálni magyarjaimat. Csak úgy tudok hasznukra lenni, Tisztelt Ünneplő Felvidéki Magyar Nemzettársaim! Amíg huszadik század erőszakkal keltett viharokat térségünkben, a mai időkben az asszimiláció nemzetünk egyik legnagyobb kihívása Felvidéken. Amint a bibliai Jelenések könyvében a gonosz két megnyilvánulási módja is az erőszakos vadállat és a hamis próféta. Ne engedjünk a hamis próféta csábításainak! Őrizzük meg hűséggel magyar nyelvünket, éljük meg gazdag magyar kultúránkat! Milyen az asszimiláció természete? A nyáj széléről ragadja el a gyengébb bárányokat. Azokra támad, akik eltávolodnak a közösségtől, akik elbizonytalanodnak magukban. Mi az ellenszere, mi a megfelelő válasz? Az erős összefogás. A figyelem a peremvidékre, szórványban élőkre. Ezért kell megfogni egymás kezét, ezért fontos intézményrendszerünk: a magyar iskolák, a működő Csemadok hálózat, a folklórcsoportok, a cserkészet és minden magyar közösségi tér, ideértve az anyanyelven használt világhálót is. Ezért fontos Martos és Gombaszög. Meg kell fogalmaznunk mindnyájan és el kell mélyítsük magunkban, hogy a magyar nemzethez tartozunk, a magyar kultúrához. Annál inkább szükséges ez, hiszen a közel félmillió felvidéki magyar ember életét keseríti meg, alacsonyítja másodrangú polgárrá a demokráciaellenes nyelvtörvény vagy az alkotmányellenes állampolgársági törvény. Ki kell harcoljuk, hogy egyetlen magyar ember se élhesse meg nemzetünkhöz tartozását másodrangú polgárként, mint ahogy a magyarországi törvények és alkotmányunk is biztosítja az itteni szlovákság egyenjogúságát.

A magyar iskolák kapcsán, amelyek kultúránk bölcsőjét jelentik, és az anyanyelvünk legfontosabb védővonalát képezik, nyomatékosítani szeretném, hogy a Magyar Kormány folyamatos figyelemmel kíséri helyzetüket, és lehetőségeink szerint segítő kezet nyújt számukra. Együttműködünk a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével, és velük karöltve minden magyar oktatási intézménnyel. Ezen a héten jártam Szepsiben, ahol a Magyar Kormány támogatásával épülhet fel a
Boldog Salkaházi Sáráról elnevezett szép, új, egyházi magyar iskola. Szepsiben találkozhattam szádudvarnoki magyarokkal is, akik örömmel számoltak be az Államtitkárságunk támogatásával indult magyar iskola népszerűségéről. Fontos visszajelzések ezek mindannyiunk számára. Éppúgy, mint minden külhoni magyar észrevétele.

Tisztelt Ünneplő Felvidéki Magyar Nemzettársaim! Kós Károly írónk ma arra int minket: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltunk hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő! Az Élet nem vár, az Élet rohan.” Ezt hívó szót sokan hallják ma is. A Magyar Kultúra Napján hagyományosan Galántán közösen mondunk köszönetet a felvidéki magyar nemzetrészben magyar kultúránkért tevékenykedőknek. Tisztelet és megbecsülés minden díjazottnak! Egyben köszönet minden felvidéki magyarnak, aki a magyar kultúráért, magyar közösségért tesz, illetve személyével hozzájárul annak gyarapításához. Csak így, közösségünk belső erőforrásait mozgósítva, csak munkával és áldozathozatallal lehet magyar jövőnk a Kárpát-medencében. Magam is, a Magyar Kormány is, és nemzetünk sorában munkálkodó tízezrek azért dolgoznak, hogy nemzetünk külhoni
közösségei erősebbek legyenek. Hamvas Béla felvidéki gondolkodónk mondta: „Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtalálod a kimeríthetetlent. Aki a kimeríthetetlenből indul ki, megtalálja a dolog lényegét.” Ma a magyar himnusz soraival érhetünk közelebb a kimeríthetetlenhez, a lényeghez: magyarságunk nemzeti létéhez, és az ehhez szorosan kötődő keresztényi erkölcsi alapértékekhez. Ebből nyerhetünk erőt, ahhoz, hogy megmaradjunk, ahhoz is, hogy a vadócba rózsát tudjunk oltani. Hrubík Béla, korábbi Csemadok elnök, verssorát felidézve így „fogunk mi még menni új virágvasárnapok elébe!”

Isten adjon ehhez erőt és áldást minden felvidéki magyarnak!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Duba Gyula: Gyurcsó István emlékezete (Halálának 30. évfordulóján)

A nyolcvanas években távozott közülünk, nevét és művét alapítvány és díj, s a szülőfalujában szobor őrzi. Emlékét pedig az elmúlt idő, melyet történelmünknek nevezhetünk. Jó érzéssel  említem történelmünket, sorsunk múlt idejét, mert mintha legendás kor valóságában, kissé a mítoszok birodalmában tapogatóznék. Már-már mesének is tűnhet az egész! S közben tudom, hogy valóság volt, magam is megéltem!

Gyurcsó Pistával már az ötvenes években baráti viszonyba kerültünk. Ott voltam a szülei aranylakodalmában, az Új Szóban riportot írtam a megható eseményről. Láttam és megtapasztaltam, ahonnan indult. Megismertem a Garamkövesd fölé emelkedő domb utolsó házát, a szegény sor legszélsőjét, melynek udvarán volt a nagyszámú Gyurcsó-család ünnepi ebédje. Kicsi vályogház, kútja sincs, a kemény domb nem ad vizet, a faluba kell érte lejárni. S a szerény házacska mögött nagy szabad térség, szinte a végtelenbe nyúlik, felette hatalmas nyitott égbolt, a dombhát kitéve a szeleknek. Ismerhette a viharokat, aki itt élt. Ilyen házakban lakott egykor a gond és a szegénység. Mélyen ismerte és becsüli az életet, aki innen indult. Másik otthona csak az ország lehetett. S tarisznyájában az elszánt élniakarás. Akkor már olvastam a költő verseit, melyeket a Csehország felé robogó tehervonaton írt: „Megy a vonat, ráng, riad a két tehén, / karikához kötött kóckötelén… Tépett gyökérrel, négyen, / mi a sok közül, kényszerült vándorok,/ ülünk a vagon kapujában…”

A költő lakása az óvárosi sörgyár közelében szíves otthona és menedéke volt akkor nekünk kezdőknek, írógyakornokoknak. Gyanútlanok és jóhiszeműen lelkesek voltunk, mind akartunk valamit, élni és kultúrát teremteni! Műveket alkotni és építkezni a háború utáni romokon, élhetővé tenni a szellemi kietlenség tájait. Éppen Gyurcsó írhatta le akkor: ”… a szépség vágya a vagyonom”. Nemzedékünk sajátos mitológiája született akkor…

S éppen ezt a tápászkodást, az önerő születését, szellemiségünk megfogalmazódását nehéz érzékeltetni. Mert a szenvedélyek és az igazságérzet idővel feloldódott, kopni kezdett, közösségi vonásai megfakultak. Pedig már-már egyedülálló volt, ahogy anyanyelvi kultúránk önmagára eszmélt. A sajtó, nevezetesen A Hét szinte felszippantotta a kezdő írókat. Irodalmi melléklete, a Fórum, az 1958-ban induló Irodalmi Szemle mellett az irodalomtudat és létszemlélet iskolája lett, következetes történelmi látássá és sorsérzékeléssé intézményesül. Közösségünk önmagára ébredt. A háború máshol is változásokra késztette és átformálta az értelmiségi létet, de nem pusztította el. Nálunk a rombolás tökéletes munkát végzett, intézményesen s a lelkekben is. A szabad érzések gondolatrendszerét kellett először megteremteni. Gyurcsó István és társai munkája ebben nyeri el értelmét. Amikor A Héthez kerültem, ott volt Egri Viktor, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád és Gyurcsó István,  majd jöttek Tőzsér Árpád és Cselényi László, Mács József, később Ordódy Katalin és Zs. Nagy Lajos, Keszeli Ferenc. A látogató a Jesensky utcáról egyesenes a szerkesztőségbe lépve a munka kellős közepén találta magát. A három helyiségben, ahová télen a nagy kirakatablakokon át a huzat is bejárt, serény szellemi műhelyeken készült a kisebbségi kultúra anyaga. A Csemadok képeslapjában riportok, versek, elbeszélések és jegyzetek tolongtak, valamiféle tiszta és komoly alkotóerő és élniakarás dokumentumaiként. A hazai magyar élet kapott itt formát és értelmet, egyéni színeket és közösségi célokat, s mindezt a hatvanas évek ébredező társadalmi igazságkeresése értelmében. Ma úgy érzem, hogy mindez, a népi kultúra szervezése, az irodalom  önmaga keresése és a folyamatoknak  az iskolákkal való szimbiózisa, hátterében a Csemadokkal, szellemi létformát jelentett számunkra, mintegy a kezdetek „mítoszának” kiteljesedéseként…

Gyurcsó Pista idősebb tőlünk, hullámos hajú, alacsony, komoly tekintetű férfi, mozgékonyan tettrekész, nem apáskodó, inkább baráti! Aki bár sokat tud már az életről, szinte mindent, ám formát kell még tanulnia, ösztönös tehetségét és szenvedélyét művekben tudatosítania! Fábry Zoltán megbírálta első, Anyám mosolyog /1955/ című verseskötetét, rámutatott költőietlenségeire, melyek egyben a kezdő kor költőietlenségei voltak, az 1947-ben írt verseiben találja Gyurcsó lírai erejét: a költő „ember és magyar.”

S megjegyzi: ”… egy baj van: idegen olvasó nem érti. Én sem eszméltem volna, ha nem áll ott az évszám: 1947!” „Gyurcsó nagy érdeme, hogy ezeket a tegnapi fájásokat versekbe foglalta: dokumentálta. Itt igazi névadó! „Fábry esztétikájában a „névadó” fogalom a líra lényegét értelmezte: tárgyiasítani és megnevezni a valóság új tényeit! Irodalmunk nyelvi szenvedélye is erre törekedett: kimondani igazságainkat, ráeszmélve önmagunkra az időben! A szétzilált nyelvi identitás és öntudat helyébe újat teremteni! S a dolgok természetéből következett, hogy érzéseink a közösségi sorsban találkoztak. Amikor Gyurcsó Pista országjáró útjairól visszatért, kifogyhatatlan volt a mesélő tényközlésben. A szeleknek kitett otthonból valóban az országba vezettek útjai. Az utak és találkozások embere lett. Amikor 1961-ben kiadta Hegyeken-völgyeken című útibeszámolóját a magyar élet vérkeringését kutató munkájáról, műve végén közli a megjárt falvak jegyzékét: 122 falunevet említ. Nem túlzás, a magyar vidék szellemi gazdája volt. Emlékszem, ahogy a szilicei fennsík magyarjairól beszélt, tényszerűen s mégis már-már csodálattal, szavaiban mélyen emberivé váltak a gondok és megnemesedtek a sorsok. Ma furcsa kérdést vetnének fel: hogy lehet egy népet így szeretni?!

Gyurcsó aztán a Csemadok központi bizottságának kultúrmunkása lett,  közben a magyar írószekció titkára is, tette a dolgát. Az ő életében  is volt nehéz idő, bántások és a bukás kísértése, 1969 utáni, konszolidációs sorsszerűség. Önmaga maradt akkor is, dolgozott, verseket írt,  előtte a Nyugtalan ének /1964/ című könyvében tovább vizsgálta, majd a Percmutatókban /1968/ filozófiai szemlélődéssé fejlesztette költészetét. Később Dunaszerdahelyen folytatta munkáját, s kiérdemelte, hogy ma alapítvány őrzi nevét és emlékét. A sors úgy hozta, hogy a temetésén az írók nevében búcsúztam tőle, tíz évvel később pedig, 1994-ben ünnepi beszédet mondtam a szobra felavatásán Garamkövesden. A kezdeteket nemzedéki szálakkal szövi át az elmúlt idő, a huszadik századot a huszonegyedikkel. Hozzá tartozik ez az egykori tettek és, szenvedélyek utóéletéhez, ahogy a költővel felvázolt képhez is segít a háború múló időben! Nem sokan vannak, akik még képesek áttekinteni. S még kevesebben, akik érzik s megsejtik mélységeit. Bizonyára ez is az idő természetéhez tartozik, a felejtéshez! Melynek révén az egykori tettek és hangulatok értelme megkopik és fakulni kezd, veszít súlyából és mélységét új idők hordaléka temeti be. Amikor Gyurcsó Istvánról szólva, anyanyelvi kultúránk kezdeteit érintve mítikus korról beszéltem, aligha tévedtem. Azóta sokat tudunk azokról az időkról, a tények és események szintjén történészek kutatják a kort, a politika is értelmezi a maga módján és érdekei szerint. Ám az emberi tartalmakat, a gyanútlan hit és vágy értékeit az életművek őrzik, amilyen a költőé, akire emlékezünk!

Tisztelgés Gyurcsó István szobránál és sírjánál

Bár sírján január 25 a születés napja, a költő, újságíró, a Csemadok egykori munkatársa január 27-én született Garamkövesden.  A századik születésnap adta az alkalmat, hogy a Csemadok Országos Tanácsának képviselői, egykori munkatársai, barátai  (köztük a Gyurcsó István-díj egyik tavalyi jutalmazottja,  Turay László, és idei kitüntetettje, Ripcsu Rudolf)  és a garamkövesdi szervezet tagjai rögtönzött emlékező ünnepséget, koszorúzást tartsanak Gyurcsó István  garamkövesdi szobránál és a temetőben található sírnál.

Aki a szinte a  falu fölött elhelyezkedő temetőből körbenézett, láthatta, hogy itt is „Hóból van a hegy”, ahogyan azt Pista bácsi leírta egykor. Fehér hótakaró födte a vidéket, a sírokat,  kereszteket, amely azonban a helybéliek éneke, vesmondása, meleg viszaemlékező szavai nyomán szinte mintha  olvadni kezdett volna. Szikrázott a napfény a temető mögötti utca házain, ott ahol a költő családi háza állt (s áll a mai napig), s a szinte karnyújtásnyi távolságnak tűnő esztergomi Bazilika kupoláján. S ott a sírnál ismét elhangzott, megfogalmazódott a régi igény: méltó emléket kellene állítani a költő sírján. Hazafelé már további ötletek, gondolatok is a felszínre törtek. Képző- és előadóművészek, barátok, egykori munkatársak, a Csemado szervezetek összefogásából rövid időn belül megvalósulhat a régi vágy.

Az előzményekhez tartozik, hogy a szülőfalu, Garamkövesd január 23-án, pénteken emlékezett. A Csemadok Országos Tanácsának  január 24-iki, diószegi ülésén pedig a  Csanaky Eleonóra által tolmácsolt Gyurcsó-versekkel és az írótárs Duba Gyula visszaemlékezésével idéztük meg Gyurcsó István emlékét a századik születésnap kapcsán.

            

Meghalt Kötő József

Mély megrendüléssel vettük tudomásul, hogy KÖTŐ JÓZSEF színháztörténész, az EMKE volt elnöke, kiemelkedő közéleti férfi és közművelő , a Csemadok barátja életének 76. évében  elhunyt. A Csemadok  Országos Tanácsa osztozik a rokonok, barátok, az Erdélyi Közművelődési Egyesület gyászában. Kötő József emlékét megőrizzük.

Kötő József Kultúránk – megmaradásunk záloga című írása ITT olvasható.

2015. november 19-20-21-én rendezik a Kadosa Pál –zongoraversenyt

2014. december 11-én tanácskozott Léván a jövő évi Kadosa Pál-zongoraverseny előkészítő bizottsága. A Szalay Szilvia, Kazán József (Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága), Kiss Beáta, Török Alfréd, Duba Ernő (Csemadok Lávai Területi Választmánya) és Görföl Jenő (Csemadok Országos Tanácsa) összetételű testület javaslatot tett a verseny helyszínére, időpontjára és előzetes műsorára. Maga a verseny november 20-án lesz a lévai művészeti iskolában, 19-én a tervek szerint előadásokra és kiállításra kerül sor a lévai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában, 21-én pedig koncertet terveznek a szervezők a helyi zsinagóga épületében.

45. születésnapját ünnepelte a Szőttes!

45. születésnapja okán gálaestre és bálba invitálta barátait, régi és mai táncosait a Szőttes Kamara Néptáncgyüttes. A helyszín a féli művelődési ház volt december 5-én  . Aki ott volt, jól érezte magát. Jól érezte magát, alkalom nyílott
a baráti beszélgetésre, egy rövidke műsorban láthatta és megcsodálhatta a csoport táncosait, akik az egésznapos munka, a fellépés és a megvendégelés körüli teendők után szinte túláradó jókedvvel mutatták be műsorukat, hogy
azután a bálban a viszontagságos utazás  ellenére  is fáradhatatlan Németh Dénes és zenekara muzsikájára együtt rophassák a táncot vendégeikkel. Sajnálhatja, aki nem volt ott, mert a csapat szervező titkárát is láthatta volna
nyakkendőben  – és táncolni. Köszönet illeti a féli vendéglátókat is. További sok sikert Szőttes!